Koszovó Csomója (1999)

A „rövid” XX. századot a balkáni lôporos hordó robbanása vezette be, és úgy látszik, addig nem is tud befejezôdni, amíg ezt a hordót jó mélyen és örökre el nem temetik. A koszovói konfliktus új fázisa – ha nem akarunk éppenséggel visszamenni az ôsidôkig, de legalábbis a rigómezei ütközetig (1389) vagy Arsenije Carnojevic és népe nagy elvándorlásáig (1698 – a tartomány szerb lakosága ekkor menekült el a török megtorlás elôl, és ekkor kezdôdött dél felôl az albánok tömeges betelepedése a lényegében lakatlanná vált területre) – nagyjából az elsô balkáni háborúval kezdôdött, és kisebb-nagyobb megszakításokkal tart ma is. A tartomány szerencsétlen helyen fekszik. Túl jelképes történelmi jelentôségén, ez a Balkán kapuja, mindig is nagyon változatos etnikai és hatalmi viszonyokkal, valamint jelentôs természeti kincsekkel. Stratégiai kulcspont, amely alatt ráadásul egy aranybánya fekszik. Bôven van oka és történelmi ürügye szinte minden környékbeli népnek, szerbnek, bolgárnak, albánnak, ragaszkodni hozzá.

Nagy-Szerbia és Nagy-Albánia

A szerb hadsereg az elsô balkáni háborúban, 1912-ben vonult be Koszovóba, amely akkor még a török birodalom tartománya volt, nagyjából fele-fele részben mohamedán vallásra áttért albán, illetve ortodox szerb népességgel. A háború átmeneti következményeként Koszovót és Albánia északi részét Szerbia, Albánia déli részét pedig Görögország tartotta megszállva. Ezt az aktust az albánok és a szerbek természetesen különbözôképpen magyarázták. A szerbek szerint ôk fölszabadították a szerb és albán népet a török elnyomás alól. Az albánok szerint viszont a szerbek egyszerûen meghódították ôket, Nagy-Szerbia megteremtésének lázában. Az I. világháború idején a terület nagy része Bulgáriához tartozott – ki gondolná, a IX. században ez bolgár terület volt –, majd a háború után viszakerült az akkor már Szerb–Horvát–Szlovén Királyság néven létrehozott új délszláv államalakulathoz. A két világháború között jelentôs szerb betelepülés kezdôdött, albán állítás szerint szabályos gyarmatosítás és erôszakos áttelepítés, ám a második világháború idején a folyamat megfordult. A Mussolini védnöksége alatt kreált Nagy-Albánia magában foglalta Koszovót és Nyugat-Macedóniát. A tartományból 100000 szerbet üldöztek el, és ezzel végleg az albánok javára fordult a tartomány etnikai összetétele. Az 1946-os (ekkor már ismét jugoszláv!) népszámlálás szerint Koszovó lakosságának 70 százaléka volt albán, és 30 százaléka szerb.

A tartomány Titótól 1946-ban széles körû autonómiát kapott. Egy futó elképzelés szerint a proletár internacionalizmus jegyében Albániához csatolták volna Sztálin jóváhagyásával, de amikor Tito szakított Sztálinnal 1948-ban, ez a terv lekerült a napirendrôl. Tito, hogy e „nacionalista elhajlás” miatti lelkifurdalását enyhítse, egyre nagyobb önállóságot biztosított Jugoszlávián belül a koszovói albán kommunista vezetésnek, amely önálló igazgatással, oktatással, rendôrséggel rendelkezett. A tartományon belül szakadatlanul folyt az albánosítás, az egyre fogyó szerb lakosság szelídebb vagy durvább formában történô eltántorítása. Ehhez még hozzáadódott, hogy az albán családokban a gyermekszám jóval magasabb volt, mint a szerbeknél, így 1989-re kialakult a mai – mármint a tömeges tisztogatások elôtti – 90–10 százalékos etnikai arány. Amikor tehát Milosÿevic´ 1989-ben megszüntette Koszovó autonómiáját, a szerbek többsége úgy érezte, ez az egyetlen eszköz a csendes szerbetlenítés és a tartomány elvesztésének megakadályozására, egy régi történelmi sérelem helyreütésére. Nem véletlen tehát, hogy Milosÿevic´ népszerûsége és hatalma – az elvesztett háborúk dacára – mind a mai napig ebben az aktusban gyökeredzik.

Így dióhéjban is látható, hogy ez a történet nem a nagyvonalú gesztusok története. A fô tanulság mindkét nép számára az, hogy a másik fél minden adódó alkalmat kihasznál, hogy a maga etnikai és területi érdekeit a legpôrébb módon érvényesítse az ellenfél rovására. Az alkalmazott erôszak mértékét pedig nem humanitárius megfontolások, hanem kizárólag az aktuális erôviszonyok szabályozzák. Az albánoknak szemernyi kétségük sincs afelôl, hogy a szerbek kiirtanák ôket egy szálig, ha tehetnék. A szerbek pedig úgy látják, hogy az albánoknak valójában egyetlen igazi céljuk van: a szerb lakosság végleges elûzése, Koszovó Albániához csatolása, és a Jugoszlávián belüli autonómia jogosítványait is gátlástalanul ennek a szolgálatába állították. Egyetlen dolog van, amiben a két nép között töretlen az egyetértés: hosszú távon elképzelhetetlennek tartják, hogy egy államban, egy politikai közösségben éljenek. Ez igen szomorú és lehangoló, fôleg ha azt vesszük, hogy az utóbbi 300 évben még alkalmuk sem volt arra, hogy külön éljenek, és ez a kölcsönösen osztott meggyôzôdés a 300 éves folyamatos együttélés alatt és nyomán alakult ki.

Görögök és törökök

A mostani NATO-beavatkozás számos politikai és etikai problémát vet föl. Mindenekelôtt azt, hogy a NATO, amely ilyen vehemensen lép föl az emberi jogok és a nemzeti önrendelkezés védelmében, vajon miért olyan elnézô Törökországgal szemben. Amikor Törökország elfoglalta Ciprus északi részét, vagy amikor szabályos irtóhadjáratot folytatott a kurdok ellen, senkinek sem jutott eszébe nemzetközi megtorló akciót sürgetni. A magyarázat egyszerû.

A Földközi-tenger keleti medencéjének stratégiai jelentôségérôl szükségtelen hosszasan értekezni. Elég annyit megjegyezni, hogy az utóbbi 5000 év ismert háborúinak túlnyomó többsége itt zajlott, és ennek a régiónak az ellenôrzéséért robbant ki. A Balkán és Kisázsia a NATO számára mindig is kulcsterület volt, ahonnan sakkban lehetett tartani a Varsói Szerzôdést és a szovjetek (oroszok?) európai ambícióit. Az el nem kötelezett Jugoszlávia mellett a fô stratégiai szerep Törökországé volt. Jugoszlávia kiesésével Törökország jelentôsége csak nôtt. Így nem csoda, hogy a NATO intervenciója Koszovóban ismét felszínre hozta azt a konfliktust, amely a NATO legnagyobb tehertétele volt eddig is: az ôsrégi török–görög viszályt.

Nem véletlen, hogy az amerikai és általában a NATO/EU-politika rendszeresen a törököket részesítette elônyben a görögökkel szemben. Törökország stratégiai jelentôsége összehasonlíthatatlanul nagyobb. Törökország ôrzi a Szorosokat, amelyek akadályozzák az orosz jelenlétet a Földközi-tengeren. Törökországból elérhetô és ellenôrizhetô az egész Közép- és Közel-Kelet, annak minden válságövezete és olajlelôhelye a Kaukázustól kezdve Irakon és Iránon át egészen Izraelig. Az Öböl-háború csak megerôsítette az ország jelentôségét.

A törököknek ennek megfelelôen két irányban is vannak ambícióik. Részei akarnak lenni Európának, ugyanakkor a Közép- és Közel-Kelet vezetô hatalmává akarnak válni. 1987-ben kérték felvételüket az EU-ba, amit elutasítottak az ország demokráciadeficitjére és vallási-kulturális különbözôségére hivatkozva. Az emiatti csalódás azonban egyelôre nem ingatta meg Törökország NATO-beli szerepét, és a török politikában is erôsödô iszlám fundamentalizmus sem vette át egyelôre a vezetô szerepet. Jugoszlávia, az ôsellenség szerbek uralta államalakulat szétesésével viszont felcsillant a lehetôség, hogy a törökök az eddiginél nagyobb szerepre tegyenek szert Európában, méghozzá balkáni befolyásuk kiterjesztésével. Ennek legfôbb akadálya természetesen a Nagy-Szerbia létrehozására törekvô szerb nacionalizmus. A jugoszláv polgárháború kirobbanásakor a törökök a szerbek horvátok és bosnyákok elleni agresszív, hódító háborúját emlegették. A mohamedán bosnyákok támogatása különösen kézenfekvô volt, ahogy a vallási „testvériség” és a „közös múlt”, amely alapján a törökök az albánokat támogatják, a mostani konfliktusban is fontos szerepet játszik. A 90-es évek elejétôl a török diplomácia igen aktívan ügyködött egy szerbellenes balkáni koalíció létrehozásában. Turgut Özal miniszterelnök sorban fölkereste Bulgáriát, Albániát és Macedóniát. Albánia és Törökország 1992-ben egy katonai együttmûködési szerzôdést is tetô alá hozott. Ezek a lépések nemcsak a szerbeket, hanem a görögöket is egyre idegesebbé tették. A századelô lokális kishatalmi paktumai reprodukálódnak ebben az új balkáni felállásban. A szereplôk a szomszédaik ellen a szomszédaik túloldali szomszédaival keresik a szövetséget: a törökök az albánokkal, bolgárokkal, macedónokkal, az ortodox szerbek a szintén ortodox görögökkel. A görögök nehezményezték Macedónia elismerését éppúgy, mint a török jelenlétet a boszniai békefenntartó kontingensben. Az pedig egyenesen abszurd, ahogy a NATO-tag Görögország Milosÿevic´tyel barátkozik, miközben legszorosabb katonai szövetségesei a diktátor országát bombázzák.

A görögök persze joggal érzik mellôzve és fenyegetve magukat. Hiába hivatkoztak 1991-ben arra, hogy Irak Kuvait elleni inváziója vagy a szerbek boszniai háborúja hasonló ahhoz, ahogyan a törökök lerohanták Ciprus északi részét, az EU és a NATO fütyült erre a felvetésre. Nem véletlen tehát, hogy Athén renegátként következetesen kiállt Jugoszlávia egysége, illetve a szerb álláspont mellett. A német nyomás ellenére sem voltak hajlandók az EU-tagokkal együtt elismerni Horvátország és Szlovénia függetlenségét. Görög értelmezés szerint a két tagköztársaság leválása csak a konfliktus terjedéséhez és újabb szakadár törekvésekhez vezet majd a térségben. Ebben mellesleg nem tévedtek, és van is tôle félnivalójuk. Nemcsak a független Macedónia ambícióitól – Kis- és Nagy-Macedónia hovatartozása számos görög–bolgár–szerb összezördülés tárgya volt az utóbbi 120 esztendôben –, hanem mindenekelôtt egy képzeletbeli Nagy-Albániától: ha Koszovó leválik, akkor leszakadhat a Koszovóval határos macedóniai és szerbiai/montenegrói albán lakosság, valamint a görögországi albánság is. Az albánok helyzete ugyanis annyiban hasonlatos a kurdokéhoz, hogy egy tömbben laknak, de kétharmaduk a tömb közepén elhelyezkedô albán államon kívül, a környezô három országban. És akkor még nem említettük az Albániában élô görög kisebbséget, amely igencsak szûkösen van ellátva úgynevezett kisebbségi jogokkal. A görögök emiatt is hiába panaszkodnak Brüsszelben. Az EU többek között azzal kárpótolja Törökországot az EU-tagság elmaradásáért, hogy nem engedi az albánokat a görög kisebbség miatt vegzálni. Görögországnak egyelôre nem sok öröme telik tehát a NATO fellépésében, lélekben és történelmi hagyományai alapján a másik oldalon áll.

Szerb nézôpontok

Az erkölcsi helyzet a koszovói beavatkozással kapcsolatban annyira egyértelmûnek látszik, hogy a kívülálló csak azon csodálkozik, miért nem látják a szerbek is, hogy a nyilvánvaló igazság nem az ô oldalukon áll. Az érthetetlen jelenséget sokan hajlamosak a szerbek eredendô elvetemültségével, militáns barbarizmusával magyarázni (a visszafogottabbak általában emlegetik a balkáni barbárságot). Anélkül, hogy a népirtást mentegetném, szeretnék néhány kevésbé misztikus és démonikus motívumra utalni.

A szerb küldöttség ismeretesen két okból nem írta alá a rambouillet-i megállapodást. Nem akarták elfogadni, hogy Koszovó különleges státust kapjon Jugoszlávián belül, és nem akarták elfogadni, hogy a békét a tartományba telepített NATO-békefenntartók ellenôrizzék. Valójában a két ok közül az elsô volt döntô a szerb politikusok és közvélemény számára. Milosÿevic´ a daytoni egyezményben már elfogadta idegen csapatok jelenlétét, igaz, nem magában Jugoszláviában, csak egy volt tagköztársaságban. Viszont Bosznián belül a föderáció tagjai nem kaptak olyan „különleges státust”, amit Koszovó kapott volna az egyezmény szerint. Szerb értelmezésben a szinte önállósággal felérô széles körû autonómia nem más, mint nemzetközileg kikényszerített bevezetô lépés Koszovó elszakadására. A NATO-csapatok jelenléte és a szerb hatóságok, a hadsereg és a rendôrség teljes kivonása után szerintük automatikusan következett volna az elszakadás, ami Jugoszlávia önálló államiságának a végét jelentette volna. Ez a perspektíva volt elfogadhatatlan a szerbek számára, és a tárgyalásokon uralkodó feszült légkör és a folyamatos fenyegetések nem csökkentették a szerbek ezzel kapcsolatos félelmeit.

A különleges státus azt jelentette volna, hogy a koszovói albán hatóságok hivatalosan is használhatták volna önálló nemzeti jelképeiket, saját közhatalmi szerveik, kormányuk, oktatási rendszerük, hatóságaik, rendfenntartó erejük lett volna, és mindezt nemzetközi megfigyelôk ellenôrizték volna. Ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy Koszovó az önálló tagköztársaság rangjára emelkedik Jugoszlávián belül, méghozzá a nemzetközi katonai erô jelenléte miatt olyan körülmények között, amikor de facto bajosan lehet beszélni jugoszláv állami szuverenitásról a területtel kapcsolatban. A szerb delegáció Rambouillet-ban nem zárkózott el az autonómiától, ámde sokkal szûkebbre szabta volna annak kereteit. Vagyis azt szerették volna biztosítani, hogy a föderáció két tagköztársaságáénál, Szerbiáénál és Montenegróénál alacsonyabb szintû legyen a koszovói albán hatóságok szuverenitása.

Az 1974-es alkotmány szerint Koszovó Szerbián belül élvezett autonómiát, de volt képviselete szövetségi szinten is. Vagyis a tagköztársaságokhoz hasonlóan tagot delegálhatott a szövetség elnökségébe éppúgy, mint a szövetségi kormányzati szervekbe, vétójoga volt a szövetségi törvényekkel és a szövetségi alkotmánnyal kapcsolatban, a tartomány berendezkedését és jogrendjét szövetségi szintû törvények szabályozták. Milosÿevic´ ettôl fosztotta meg Koszovót – és a Vajdaságot (de nem a vajdasági magyarokat – a szerk.) – 1989-ben, amikor lefokozta a tartományt egy Szerbián belüli részlegesen autonóm státusra. A nemzetközi közösség ezt az autonómiát akarja helyreállítani, ami a szerbek számára Kis-Jugoszlávia keretei között már elfogadhatatlan, ráadásul az albánoknak már kevés. A szerbek alapvetôen nem értik, miért akarják ôket erôvel olyasmire kényszeríteni, olyan szintû autonómia megadására (amelyrôl ráadásul azt gondolják, hogy az elszakadás fügefalevele), amilyet a nemzetközi jog hallomásból sem ismer mint általánosan kötelezô és bevett formát.

Az albán követelések szintjével egyébként a Nyugatnak is meggyûlt a baja. Amikor az UCK színre lépett 1998 februárjában, az albánok radikális szárnya valóban állami önállóságot követelt. Ez azonban összeegyeztethetetlen azzal a politikai doktrínával, amit az Egyesült Államok és az Európai Unió a berlini fal leomlása és a Szovjetunió felbomlása óta követ. Eszerint csak korábbi tagköztársaságok önálló államiságát hajlandók elismerni, korábbi autonóm területek önállósodását nem támogatják. A nemzeti önrendelkezés vegytiszta elvét ugyan sérti ez a megközelítés, de valószínûleg jó oka volt erre a Nyugatnak. Ezért ismerték el Horvátországot és a balti államokat, míg a Krajinai Szerb Köztársaságot vagy Csecsenföld önállóságát nem. Ez akár megnyugtatólag is hathatott volna a szerbekre, de Koszovóval kapcsolatban nem hitték el, hogy ha a Nyugat ôszinte is, képes kordában tartani a szakadár albánokat.

Márpedig a szerb közvéleményen belül a Nyugat „ôszinteségében” nagyon kevesen hisznek. Az egyik leginkább frusztráló körülmény számukra Németország részvétele a támadásban, illetve általában véve is Németország aktív szerepe Jugoszlávia fölbomlasztásában – már ahogy a szerbek látják. A szerb közvélemény szemében a német politika az újraegyesülés óta nem más, mint a hagyományosan expanzív német balkáni politika, a Drang nach Osten „imperialista” – ne feledjük, Milosÿevic´ kormányzópártja eredetileg egy marxista párt volt – stratégiájának felújítása. Az újraegyesült Németország nem más, mint a „negyedik birodalom”. Elsô dolguk volt, hogy támogatták a horvát és a szlovén függetlenséget 1991-ben, és most a koszovói albánokat használják föl céljaikra. Cinikus módon igyekeznek összemosni a holocaust képeit az albán „terroristák” elleni fellépéssel. A szerbek, akiknek a többsége már régóta el van zárva az objektív tájékozódás forrásaitól, úgy tudja, hogy nincs semmi bizonyíték arra nézve, hogy Koszovóban etnikai tisztogatás volna, a „bizonyítékokat” a nyugati propaganda hamisítja. Ráadásul a Bundeswehr és a NATO aktív segítséget nyújt a Koszovói Felszabadítási Hadseregnek, fegyvereket, egyenruhát szállít, logisztikai segítséget nyújt, az albán parancsnokok mellett német és amerikai tanácsadók tevékenykednek. A szerbek szemében a NATO légiereje nem más, mint az albán terroristák légiereje.

Vagyis a szerbek többsége úgy látja, hogy a koszovói háború nem más, mint a Jugoszlávia felbomlasztására indított nemzetközi agresszió újabb, végsô fázisa. A tervszerû szerb- és jugoszlávellenes háború hátterében a CIA, az Egyesült Államok áll. A CIA „Roots” azaz „Gyökerek” fedônevû akciójának célja, hogy Koszovó elszakításával végsô csapást mérjenek Jugoszláviára. A koszovói nyersanyagforrások elszakítása és Albániához csatolása az elsô lépcsô a végsô támadásban, amit követ majd az éléskamra, azaz a Vajdaság elszakítása, végül Montenegró elszakadása, és ezzel a szerbség totális és végsô kifosztása. Ezért a szerbek többsége, amely készpénznek veszi ezt a szcenáriót, úgy véli, hogy a háború egész egyszerûen elkerülhetetlen. Arról persze nem hallani, hogy miért pont a szerbekkel akar így kiszúrni az egész világ, de az adott helyzetben a közvélemény az indíték kérdésével nemigen foglalkozik.

A szerbek elleni agresszió elsô jele az volt, hogy miközben a nyugati propaganda elejétôl fogva démonizálta a szerbeket, és részletesen taglalta állítólagos „rémtetteiket”, mélyen hallgatott azokról a sérelmekrôl, amelyeket a szerbeknek kellett elviselniük, vagy legalábbis bagatellizálni igyekezett azokat. Nos, valljuk be, azért ebben van valami. A szerbek nemzetközi píárja az utóbbi évtizedben nem volt a legjobb, és ha történetesen ôket érte valami atrocitás, az empátia mértéke jóval szerényebb volt. 1995 nyarán a horvát hadsereg és a paramilitáris alakulatok több százezer krajinai szerbet üldöztek el otthonukból néhány nap (!) alatt. A Nyugat, bár elhümmögött egy ejnye-bejnyét, azóta sem tett semmit ez ellen.

A frusztráló ellenpéldákat hosszasan lehetne sorolni. Miért nem lépett föl a nemzetközi közösség erôszakkal, amikor az izraeliek elûzték a palesztinokat a Jordán bal partjáról, vagy amikor elfoglalták a Gáza-övezetet és Dél-Libanont? Hol maradt a nemzetközi fellépés, amikor a kurdok ellen folyt irtóháború? És vajon miért nem támogatja a NATO az IRA-t vagy az ETA-t, ahogyan támogatja most az UCK-t? Hiszen ez utóbbi sem más, mint egy erôszakot alkalmazó szeparatista terrorszervezet…

A szerbek mellett számos görög politikus és elemzô is úgy tartja, hogy a NATO Koszovó-politikája egyre irracionálisabb és veszedelmesebb fordulatokat vett. Végzetes következetlenségnek és hibának tartják, hogy a NATO egyoldalúan az UCK mellett foglalt állást, miközben közvetíteni próbált a szerbek és az albánok között. Ez a tény a szerbek szemében teljesen aláásta a NATO és a Nyugat iránti bizalmat. Amióta pedig a bombázások beindultak, a szerbek azt kérdezik, hogy a polgárháborút és a fegyveres harcot kirobbantó, a szerb lakosságot elûzô és a szerb hatóságok ellen sorozatosan merényleteket elkövetô Albán Felszabadítási Hadsereg erôit vajon miért nem bombázza a NATO. Kétségtelen, hogy a szovjet csapatok 1968-as csehszlovákiai bevonulása óta nem került sor arra Európában, hogy fegyveresen egy független állam ellen támadjanak. És mindezen fölül nagyon kétséges, hogy a bombázások önmagukban eredményt hoznak, sôt úgy látszik, inkább növelik a bajt. Milosÿevic´et egyáltalán nem érdekli, hogy lebombázzák az országot, mint ahogy Szaddám Huszein is teljesen közömbös népe szenvedése iránt. Így a bombázások egyetlen igazi vesztese a civil lakosság. És persze továbbra is vitatható, hogy mindezt a NATO milyen alapon, milyen nemzetközi felhatalmazás alapján teszi.
Kik ezek, és ki jöhet utánuk?

Ha a mostani háború eredetét és lehetséges kimenetelét vizsgáljuk, akkor célszerû egy pillantást vetni arra, hogy kik is kormányozták Jugoszláviát az elmúlt évtizedekben, és kik azok, akik az országot belemanôverezték ebbe a katasztrófába. A közkeletû felfogás szerint az egykori Jugoszlávia lakosait és kultúráit civilizatórikus szempontból nagyjából három csoportba lehet osztani. A legfejlettebb, gazdaságilag és politikai kultúrájában, Szlovénia, amelyiknek most egyedül van esélye integrálódni az európai rendbe. A második szinten a horvátok, a szerbek vannak, akik legalábbis rendelkeztek valamilyen demokratikus hagyománnyal még az elsô világháború elôtt is. A legalsó szinten vannak ebbôl a szempontból a boszniaiak, azaz mindhárom náció boszniai elemei és a montenegróiak, akik csak ebben a században szabadultak a török nyûgtôl, és meglehetôsen archaikus társadalmi szerkezettel és politikai kultúrával érkeztek a XX. századba. Eszerint mind Montenegró, mind Bosznia-Hercegovina sokat megôrzött az elmaradott, középkori törzsi szerkezetbôl és kultúrából. A koszovói albánok pedig a közfelfogás szerint még ezt a szintet sem érték el, ôk a legelmaradottabb népcsoport, ahol a legerôsebb az agresszív nacionalizmus.

Valójában az egykori Jugoszlávián belüli kulturális különbségeket a Habsburg és a Török Birodalom eltérô öröksége magyarázza. A fô választóvonal az „osztrák” Jugoszlávia és a „török” Jugoszlávia között húzódik, és az egyesült délszláv államban az utóbbiak maradtak a „B” kategóriás régiók. Ám ha adottnak is vesszük Szerbia relatív elmaradottságát és azt, hogy a 80-as évek válságát a „B” kategóriás régió jobban megsínylette, még mindig kérdés, hogy miként kerülhetett egyáltalán a hatalom közelébe egy olyan korlátolt és erôszakos ember, mint Slobodan Milosÿevic´ , aki minden tekintetben messze alulmúlja azt a civilizatórikus szintet, amelyre azért Szerbia mégiscsak eljutott az elmúlt évtizedekben.

A szerb értelmiség körében a legelterjedtebb nagyarázat erre az, hogy a második világháború után alapvetôen kicserélôdött és átrajzolódott Jugoszlávia demográfiai térképe, és ennek megfelelôen a politikai elit is. A háború egyik következménye az volt, hogy nagyszámú hegyvidéki, fôleg boszniai és montenegrói eredetû lakosság vándorolt az ország északi és középsô, alacsonyabban fekvô és civilizáltabb vidékeire. Ma már például több montenegrói él Szerbiában, mint magában Montenegróban. Ezek a csoportok vették át azután át a felsô és középszintû irányítást az egész országban, magukkal hozva azt a hegyvidéki kulturális mentalitást, amelyben sokkal erôteljesebb volt a sovén nacionalizmus, és meghatározó vonása volt az erôszak és a hatalom kultusza. Ha Jugoszlávia szétesését a nacionalista érzelmek felbuzdulása okozta, a fô húzóerô ebben a nacionalizmusban a hegyvidéki mentalitás volt. Jugoszlávia szétesését a hegyvidékiek „menedzselték”. Az egész konfliktust úgy is föl lehet fogni, mint a boszniaiak és a montenegróiak egymással vívott harcát.

A mai Kis-Jugoszláviában, Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában a kulcspozíciókat hegyvidékiek töltik be. Franjo Tudjman boszniai horvát, Vojislav Seselj és Vuk Drasÿkovic´ boszniai szerb. Ellenfelük, Slobodan Milosÿevic´ családja montenegrói, ô maga pedig valószínûleg ott is született, bár ezt tagadja. A hátborzongatóan szomorú az egészben az, hogy sem Drasÿkovic´, sem Seselj, sem Milosÿevic´ nem nacionalista politikus a szó hagyományos értelmében. Egyszerûen hatalomvágyó és erôszakos személyiségek, amolyan „hegyi vezérek”, akik élnek ugyan a nacionalista uszítás fegyverével, de valójában fikarcnyit sem érdekli ôket sem a szerbség, sem pedig Szerbia sorsa, hiszen valójában semmi közük hozzá. Nem az ô népük, és nem az ô országuk. De nem elképzelhetetlen, hogy a végén csak ôk maradnak. A polgárháború alatt fiatalok tízezrei menekültek már el így is az országból, méghozzá a jobban képzett, polgárosultabb társadalmi csoportokból. A tömeges és látens exodus ma is zajlik. A kivándoroltak helyébe tömegesen áramlanak az újonnan jöttek, akiket a háború sodort Kis-Jugoszláviába. Ma a szerb rendôrség és hadsereg állományának és tisztikarának többségét ezek a „jövevények” alkotják. Ez is a háború egyik következménye, és ha így folynak tovább a dolgok, már végképp nem lesz kivel tárgyalni, csak ezekkel az elvakult, bosszúszomjas és végtelenül erôszakos emberekkel, azzal a sok tízezer Milosÿevic´tyel, akiknek a léte és hatalma és társadalmi státusa ebbôl a rezsimbôl fakad, akik ennek a háborúnak köszönhetik felemelkedésüket, és ezt a bombázást is arra használják ki, hogy végleg leszámoljanak a maradék kisszámú és gyenge demokratikus, polgári ellenzékkel, és végleg bebetonozzák az uralmukat.

(Fordította Mink András)

 

 

 

 

 

 

 

Vladislav B. Sotirovic

www.global-politics.eu/sotirovic

globalpol@global-politics.eu

© Vladislav B. Sotirovic 1999

The Hysterics Of Lithuanian President Dalia Grybauskaitė

The outbursts of anti-Russian rhetoric of Lithuanian President Dalia Grybauskaitė is certainly very bizarre in view of her curriculum vitae. Dalia Grybauskaitė is a very educated woman. Because of the free education system of the former USSR, she was able to complete her university education at the elite Saint Petersburg State University. She became a member of the Communist Party of the Soviet Union in 1983, some five years before she earned a doctoral degree at the prestigious Academy of Social Sciences in Moscow. It is generally known that not every applicant is routinely accepted to become a Party member.

This outcome might be linked directly to the reputed role of her father being a long-time operative of the dread NKVD, the predecessor of the KGB. The exact reason for her voluntary participation in the Communist Party remains largely unexplained. There is no evidence that she was forced to join the Party against her will. Was she a “genuine believer of socialist ideology for the common good”? Or perhaps she had long plotted to use Communist Party membership as a convenient means for the advancement of her professional career. It is however unlikely that she was only interested to become a mere appartchika (аппара́тчика) for life. Upon the disestablishment of the Lithuanian Soviet Socialist Republic in 1990-1991, Grybauskaitė managed somehow to re-fashion herself quickly to become a zealous ex-communist. This near-instant transformation has proved subsequently to be a very beneficial career move for this once-ardent Communist Party member.

President Grybauskaitė’s selective recall of 20th Century geopolitical history of Lithuania is grossly wanting. She is not a moron. It is generally recognized that memories of national historical events are notoriously selective. Official historical records are frequently altered or destroyed to hide shameful acts and heinous crimes. Purposeful revisions are often exploited by demagogues and others to serve a particular nation-building narrative as well as to advance personal ambition. Nevertheless, there are certain generally-agreed historical facts. At the founding of the modern Lithuanian State in early 1918, there were immediate violent border disputes against both re-born Poland and post-Romanov Russia. For the next few years, various alliances of convenience were formed and de-formed with Poland, Bolshevik Russia, Byelorussia (Belarus) and/or Germany as different Lithuanian political factions were fighting among themselves for final governing control.

The authority of any transient political regime was based solely on possession of the biggest and best-equipped army. In 1920, General Józef Piłsudski (born in Zalavas, formerly Zułów, in present-day Lithuania) led the Polish military forces to successfully reclaim the Vilnius (formerly Wilno) region of present-day Lithuania. At the time, the Wilno region has already been populated largely by Polish-speaking Slavs for more than 200 years. With the return of Wilno to Polish suzerainty, the capital of the newly-proclaimed Lithuanian state was forcibly moved to Kaunas. Five hundred years ago, Lithuania and Poland were in fact one country, namely, the Polish-Lithuanian Commonwealth. Contemporary Polish national narrative routinely declares the Commonwealth to be the start of the Polish nation. In other words, the Wilno (Vilnius) region belongs rightly to Poland.

pol_6Such a contention would certainly pose a significant existential threat to the present-day Lithuanian territory. In a calculated military offensive in 1923, the new Lithuanian State seized the Memel territory (on the Baltic coast) which was under the then protection of the League of Nations. Since the 13th Century, the Memel region has been inhabited largely by German-speaking settlers. In the 15 years following the military annexation by Lithuania, repressive Lithuanisation campaign was launched by the State to expel all the German-speaking inhabitants permanently from their homeland. Under political pressure from the Third Reich, Memel was returned to the Vaterland in 1939. Later in the same year, the infamous Molotov-Ribbentrop Pact changed the control of Vilnius region from Poland to Lithuania. During much of the period of the Great Patriotic War, Lithuania was of course entirely under the rule of the Third Reich’s Reichskommissariat Ostland. In late 1944, the Soviet army finally succeeded in liberating Memel (and other historic Lithuanian territory) from the control of the Third Reich. Today Lithuania is restoring Memelland essentially for the German tourist trade. There is no intention of re-populating Memel with German-speaking people.

If Supreme USSR Leader Josef Stalin had not been obstinate in his negotiation with Churchill and Roosevelt about post-WWII borders of Eastern Europe at the Tehran and Yalta Conferences, the capital of post-USSR Lithuania would still be stuck in Kaunas today. Stalin had insisted in shifting the modern-day Polish border westward to the Oder-Neisse rivers and assigning the (Polish) Wilno region, as well as the (German) Memel territory, to Lithuania. Without Memel, there would definitely be no Klaipėda ice-free deep-sea port in Lithuania today. In retrospect, the Wilno region could have been incorporated into modern-day Belarus and the Memel territory could have been absorbed into modern-day Kaliningrad oblast of the Russian Federation. On behalf of the present-day Lithuania, Grybauskaitė should forever be grateful to Supreme USSR Leader Stalin for his stubborn geopolitical demand 70 years ago. Indeed, a large bronze statute of Stalin should be erected to be placed appropriately alongside that of Mindaugas (1203-1263 CE), the first and only King of Lithuania, in Vilnius. Various nefarious deeds of Stalin could conveniently be overlooked in the “national interest”, in the same fashion as the murderous acts committed during the reign of King Mindaugas.

Recent Deutsche Welle news headline howled about “Lithuania’s deep fear of Russia”. But what is to fear except having to acknowledge national gratitude to Stalin and the USSR? There is no logical reason to equate the foreign policies of the USSR with those of post-USSR Russian Federation. If Grybauskaitė had analyzed the underlying problem-creating issues in the discourse of the USSR legacy (See, for example, the 2014 paper of Yulia Nikitin published in Nationalities Papers, Vol. 42, pp. 1-7), she would easily realize that her anti-Russia invectives were based on an erroneous premise.

Dogmatic designation of Russia to be the successor state of the USSR appears to be driven largely by the continuing ideological war. The post-USSR successor state could logically be any one of the 15 constituent republics of the USSR. Present-day Republic of Georgia, a member republic of the former USSR, might be a good candidate for this role as Supreme USSR Leader Josef Stalin was Georgian by ethnicity. Because former USSR Leader Leonid Brezhnev was “Ukrainian by birth”, present-day Ukraine could alternatively be a suitable candidate successor state of the USSR. It would be equally non-sense to assign 1917 Bolshevik Russia to be the successor state of the Romanov Empire.

Interestingly, immediately after the end of the grinding war against Germany and its allies in Europe, the victorious Powers (notably Britain and France) invaded Russia to revive the toppled Romanov autocracy. The casus belli was to destroy communism. If this anti-communist project had succeeded and if the pre-1917 Romanov Empire was restored, independent Lithuania might not be in existence today. There is no benevolence, fairness or justice in geopolitics.

There is certainly no evidence of Russia having neo-empire building design of any kind in the post-USSR era. Dalia Grybauskaitė could readily compare the global record of Russia against that of other major military powers, in the invasion, bombardment and destruction of other countries, either overtly or covertly for whatever reasons, since the end of the USSR in the early 1990s. The belligerent EU ruling elites are undoubtedly enthralled to hear ex-communist Grybauskaitė constantly demanding action to counter Russia’s “open and brutal aggression”, with such ominous warnings as “Russia today is trying to rewrite the borders of Europe after World War Two, that is what’s going on. If we allow this to happen, next will be somebody else.” (See article here). Wait! Remember how the Vilnius and Memel territories were last acquired by Lithuania. Is Grybauskaitė genuinely ignorant or willfully disingenuous about the generally-accepted facts of 20th Century Lithuanian history?  She can easily recall how the EU had instigated the deliberate destruction of multi-ethnic Yugoslavia in the 1990s. In the aftermath of this geopolitical dismemberment exercise, borders in the Balkans were re-drawn by EU diktat. These new boundaries of Europe were definitely not created by Russia.

In extending the same nation-building narrative, Grybauskaitė might also express eternal gratitude on behalf of Lithuania to the Bundesrepublik Deutschland, the self-disavowed successor state of the Third Reich, for the eradication of Jewish citizenry from present-day Lithuania. In 1939, there were more than 260,000 Jews living in Lithuania. By 1945, there were only about 26,000 Jews left. The “pesky Jewish problem” in Lithuania was thus effectively solved by operatives of the Third Reich, to the continuing delight of some present-day Lithuanian ultra-nationalists. It follows logically that a suitable large bronze statute of the Führer of the Third Reich might also be erected in commemoration along side the other two Lithuanian nation builders, namely Supreme USSR Leader Stalin and medieval Lithuanian King Mindaugas.

In addition to her numerous tirades, Grybauskaitė never misses an opportunity to point out the human-rights failings of the post-USSR Russian Federation. The Latin phrase Terra terram accusat (attributed to Aurelius Ambrosius, circa 370 CE) is commonly paraphrased as “people living in glass houses should not throw stones”. Lithuania would appear to be much less than a poster practioner of widely-proclaimed western European democratic beliefs and practices. For example, the remaining Polish-speaking inhabitants  in Lithuania today are living under draconian coercive pressure from the State to relinguish their cultural and linguistic identities. In some districts of Wileńszczyzna/ Vilnius region, Polish-speaking Slavs are more than 50% of the total district population. They are not even Russian-speaking people. Lithuanisation portrayed euphemistically as integration is accepted to be a normal nation-building practice within the European human rights convention. Regretably, expediency allows such an ethnocentric policy to be promulgated unquestionably in the EU.

The anti-Russia rhetoric of President Grybauskaitė has certainly become increasingly hysterical, in the same laughable fashion as that of “Yats” (also known as Arseniy Yatsenyuk), the current outspoken Prime Minister of Ukraine-Kiev. In consolation, these anti-Russia outbursts of Grybauskaitė might be no deeper than her previous ardent belief in the communist ideology. Recent revelations in Lithuanian journalist Ruta Yanutene’s unauthorized investigative biography (entitled “Red Dalia” in English) of Dalia Grybauskaitė have provided substantive evidence about her relentless pursuit of power since her Komsomol days. Is her lust for power psychopathic? In order to silence her critics, President Grybauskaitė now wants the Lithuanian Parliament to pass a law to criminalize media that spread “hostile propaganda and disinformation”. In effect, all anti-Dalia public opinions will henceforth be considered to be unpatriotic and will be subject to criminal prosecution. Lithuania may be too small for fulfilling the insatiable ambition of Dalia Grybauskaitė; she might already be conniving to become the next Secretary-General of the anachronistic NATO, or even the next President of the European Union.


2015-02-27

Source Pravda

By Wong SYUH-JUEN (Singapore)

Source: http://orientalreview.org/2015/02/27/the-hysterics-of-lithuanian-president-dalia-grybauskaite/